Az első találkozás

Ez az a nap, amit hihetetlenül vártam...

Nem lehet leírni mi is megy végig az emberen abban pillanatban, amikor meglátja a kocsit amivel a nővére érkezik az utcában. Amint befordult a kapu elé, mintha elveszett volna minden bennem, csak azt vártam, hogy kiszálljon és 16 év után megölelhessem. Abban a pillanatban amikor kiszállt a kocsiból egymást nem elengedve szorítottuk egymást. Minden addigi fájdalmam és gondom elmúlt abban a pillanatban. Olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem eltörik a bordám. Én is így tettem. Óvó ölelésnek szántam, hogy tudja most már sosem lesz egyedül. Jobbra balra ringatóztunk, mikor mindkettőnknek könnybe lábadt a szeme. Sosem felejtem el azt az érzést amit akkor éreztem. Nem is tudom megfogalmazni milyen lelki dolog ez, szerintem nem is lehet. Olyasmi, mint amikor nem érzed az időd. Mikor már 5 perce csak ölelkeztünk és semmi mással nem foglalkoztunk, eszembe jutott, hogy az ő szüleinek is köszönnöm kéne. Lehet ezt nem említettem, de ő is örökbe lett fogadva. Nagyon aranyos szülei vannak, nem volt nehéz megbarátkoznom velük. Örültem, hogy ő is hasonlóan csodás családban és szeretetben nőhetett fel, mint én. Be kell valljam nem igazán foglalkoztam aznap mással csak a nővéremmel. Felmentünk a szobámba, megmutattam neki minden kis pontját és utána meglepő módon újra ölelkeztünk. Közben eldőltünk az ágyon és csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk...senki és semmi más nem volt akkor érdekesebb, mint ő. Elképesztően furcsa érzés az, amikor úgy beszélgetsz valakivel, hogy most látod először, de amint a szemébe nézel tudod, hogy mit érez és hogy gondol. Ez olyasmi, mint amikor egy régi baráttal találkozol és még mindig megérzitek egymás gondolatait. Na ez egy olyan pillanat volt. Imádom amikor piszkálják a hajam, szóval az időnk 80%-ban ez volt az elfoglaltságunk beszélgetés közben. Mindketten imádunk fotózni, de egyezünk abban is, hogy magunkról nem szeretünk túl sok képet csinálni, vagyis szeretünk csak inkább magunknak. De nem lehetett kibírni, hogy ne csináljak róla képeket olyan kis aranyos volt abban a pillanatban. Mint mindig. Közös képekből is csináltunk egy párat majd láthattok egy kettőt a végén. Közben néha-néha kinéztünk a szüleinkhez de nem sokat maradtunk ott. Ezután zenét hallgattunk és hülyéskedtünk és nem akartam, hogy elmenjen. pedig tudtam, hogy nemsokára el fog jönni az a perc is. Nagyon nem akartam, nem tudtam elfogadni, hogy el kéne engednem azt a személyt akit oly sok idő után először láthattam. De sajnos erről nem én döntöttem. Minden szomorúságom ellenére tudtam, hogy szerencsére jövőhéten újra láthatom az én nővérem. Emlékszem, milyen nehéz is volt az a búcsú, de erről csak azt tudom hinni, hogy hiába hittem azt, hogy idővel könnyebb lesz az elválás és ez nem így lett. Csak egyre nehezebb a kötődés miatt. Szépen lassan elbúcsúztam a nővéremtől és a szüleitől majd pedig mind beszálltak a kocsiba és hosszú integetés után elindultak hazafelé. Nehéz volt belül, hisz rögtön elkezdtem sírni, de anyu megnyugtatott, hogy nem sokára látni fogom. Nem kellett 1 perc sem, írt is, hogy hiányzom neki. Bennem csak annyi ment le, hogy milyen csodás érzés az hogy így hiányol valaki. Én is ennyire hiányoltam őt. Rengeteget beszéltünk, és az első közös képünk is kikerült a facebookra...